2011. december 27., kedd

Ezt varrtam karácsonyra

Egyre inkább azt veszem észre magamon, hogy a kézzel készített ajándékoknak jobban örülök. Félreértés ne essék, természetesen nagyon örülök a vásárolt ajándéknak is, főleg, ha szükségem van rá, és valaki volt annyira alapos, hogy ezt kinyomozza. Rengeteg szuper dolgot kaptam idén is relaxgyertyától parfümig, sáltól kerámiatálig, teflonos sütőlaptól ruhaneműn át Erdélyről szóló gyönyörű könyvig, mégis a legjobban azoknak örülök, amelyeket saját kézzel készítettek, közben rám gondolva, hosszú-hosszú órákon át. Kaptam nagyon csinos terítőt, fonott kosarat, pompomot a sapimra és pokrócból készített, összepatentolható otthonkát.

Én magam is igyekszem gonddal készíteni vagy vásárolni az ajándékokat, az a módszerem, hogy év közben a telefonomban jegyzetet vezetek arról, amire a környezetemben valaki vágyik vagy érdeklődéssel tekintett. Aztán decemberben meg minden bkv-s ablakonkibámulás vagy olvasás helyett ezen gondolkodom.
Sajnos néha elég nehéz időt találni a konkrét kézzel készített ajándékokra, de most is megpróbáltam legalább egy kicsit. Ez lett belőle (a képen az én lábamon van, de természetesen nem nekem készült):
Emellett csináltunk ajándékba erdeigyümölcs-lekvárt, mandulás shortbreadet, sőt, idén először mézeskalácsot is készítettem, szép cukormáz rajzolattal meg minden, ahogy kell. Ahhoz képest, hogy első próbálkozás, sikert arattak - csak lefotózni felejtettem el. Sebaj, legalább lesz még egy post róla (vagy update).

2011. december 24., szombat

Wish U a Merry Arm Grid to Shed

Békés, boldog Karácsonyt! Ne feledjétek el észrevenni a hétköznap csodáit...

P.s.: de aki még egyszer a közelemben kiejti azt a szókapcsolatot, hogy "kari aji", azt - szeretet ide vagy oda - bántani fogom...

2011. december 22., csütörtök

Én és a méhecském

Örökbe fogadtam egy méhecskét.
De tényleg.
Van ez a kezdeményezés, "Hives Save Lives": az afrikai élelmezés segítésére méhészethez szükséges feltételek teremtése. Ennek kapcsán van egy kis oldal, amelyen kifejezheted, hogy ezzel egyetértesz: örökbefogadsz egy méhet Ugandában, és kapsz róla aranyos bizonyítványt. Szerintem kedves dolog, főleg mikor fontos arra koncentrálni, hogy a közelgő ünnepek tulajdonképpen a szeretetről és az egymásra való odafigyelésről szólnak.

2011. december 21., szerda

Mottó

Megtaláltam az új mottómat! Nem is értem, miért nem én mondtam...
"A boldogság más, mint az öröm. A boldogsághoz hozzátartozik a küzdelem, a tudás, a teljesítmény." - George Sheehan
Angolul amúgy picit másképp hangzik: "Happiness is different from pleasure. Happiness has something to do with struggling and enduring and accomplishing." De ugyanolyan jó... főleg kiemelném a struggling = effort részt. Csak energiabefektetéssel nyerhetünk ki energiát. Azt mondjuk nem tudom, hogy az enduring hogy lett tudás, de mindkettő belefér.
Ennek kapcsán megemlítendő, hogy az egyetlen facebook-oldal, amelyet korábban nem ismertem, és azért jelöltem be, mert megtetszett, az az Inspiration is Bliss. Minden napra egy mese inspiration.

Viszlát, régi mottó, úgyis a régi énemhez tartoztál...

Múlt csütörtök képekben

Na, azért csak most, mert mostanra sikerült kiválogatnom a képeket...
Látkép
Mentorom és én
A táncosok egyik laza formációja
A legszexibb gengszter

2011. december 19., hétfő

Pizza és sajttorta

UPDATE: tettem fel képet a cheese cake-ről...

Maradt egy kis rózsaszín kajajegyem így év végére, úgyhogy vasárnap kirúgtunk a hámból: megnéztük belülről a MOM Parkban a Vapiano olasz éttermet. Nos, kifejezetten csak ajánlani tudom, akár még ünnepi alkalmakra is. Igaz, hogy önkiszolgáló, de a környezet, a személyzet, a kaják minősége csillagos ötös.
A rendszer úgy működik, hogy a bejáratnál kapsz egy kártyát, minden fogyasztásodat erre regisztrálják, és végül távozáskor egyszerűen leolvassák az összeget, te pedig kifizeted. Teljesen korrekt, nem bonyolítja a dolgokat feleslegesen, és mivel van rajta limit, még a határaidat is tudhatod.
A kajákat különféle pultoknál lehet megrendelni. Én Crudo pizzát kértem (pármai sonka + parmezán), és egyáltalán nem csalódtam. Amikor rezgett a kis kütyü, hogy mehetek a pizzámért, akkor tették a tetejére a parmezánlapocskákat a csinos, olasz vastagságú (=papírvékony) tésztájú pizzára a sonka fölé. Eléggé autentikusnak tűnt, már amennyi olasz tapasztalatom nekem van. A pizzaszósz is fincsi volt, az asztalnál pedig szüretelhettem friss bazsalikomot egy kis bokorról.
Egyetlen bánatunk az volt, hogy meg akartuk kóstolni a cheese cake-et, de épp akkor sütötték, és még hűlnie kellett. Sebaj, ezen könnyen segítettünk: hazamentünk, és J sütött otthon - természetesen fincsibbet, mint bármelyik bolti. Nyamm!

2011. december 16., péntek

20-as évek party

Tegnap 1920-as évek partyn jártam. Nem, még nincsenek képek.
Egész jól sikerült összeszednem ruhát és kiegészítőket, és az utolsó pillanatban azt is kitaláltam, mit csináljak a hajammal, hogy legalább egy kicsit vintage legyen. De nem arattam osztatlan sikert: néztek indiánnak és egyiptominak is. Sebaj, azért kiválóan éreztem magam, szerintem nagyon jó volt a hangulat, az ajtónál korabeli öltönyös úr nézte ki a nevemet egy listáról, pezsgő volt a welcome drink, és elég nagy hányadban beöltöztek a vendégek is.
A műsort a Maffia Swing együttes szolgáltatta, nagyon tetszett az előadásuk: jól táncoltak, igényes ruháik voltak, jó volt a zene, szóval minden klappolt.

Emellett most láttam életemben először igazzy rulettasztalt is, az se volt semmi. A csaj olyan gyorsan pörgette meg, dobta be a golyót, majd mikor megállt, olyan gyorsan lehúzta a nem nyert zsetonokat és osztotta ki a nyereményeket, hogy csak lestem. A szerencsejáték nem az én világom. Baráti póker zsetonokkal, pénz nélkül, az oké - de mivel sosem voltam szerencsés játékokban, inkább nem is küzdök.

Amúgy persze az egész party közben rengetegszer gondoltam arra a régi, ominózus 20-as évek live-ra, amelyet a 2007-es őszi Rúna Táborban játszottunk. Na, az aztán menő volt, és egész komplexre sikerült a sztori is (szerény személyem hozzájárulásával). Kár, hogy nem írtam le akkor, most meg már nem nagyon emlékszem. És de sok mindennel vagyok még így...

2011. december 14., szerda

Sárkánydömping kiskarácsony

Sugallatomra a kicsiny scrum csapatom felelevenítette azt a kedves szokást, hogy kihúzzuk egymás nevét, és mindenki hoz egy kis értékű, de személyes ajándékot. Ma tartottuk a kiskarácsonyunkat, és szerintem nagyon jól sikerült. Én egy taekwon-dos kollégát húztam, aki a Buday Klubban sportol, és arra gondoltam, talán örülne egy személyes bögrének.
Készülés közben
A kész mű
Én pedig egy nagyon menő sárkány papercraftot kaptam, félkész állapotban (a feje van meg, a testét nekem kell összeragasztgatnom). Ha kész lesz, akkor így fog kinézni:
Cukker

2011. december 13., kedd

Most akkor írjak blogot?

Az imént meghallgattam egy előadást a Nemzeti Nyomozó Iroda Csúcstechnológiai Bűnözés Elleni Osztályának egyik képviselőjétől Security témakörben - a közösségi oldalak, cloud computing, vezeték nélküli hálózatok és egyebek jelentette kockázat cégek és magánszemélyek számára. Elég sok olyan példa elhangzott, hogy a bűnözők hogyan tudják felhasználni az interneten megtalálható adatokat, de szerencsére arra is volt példa, hogy a nyomozóknak miként sikerült lebuktatniuk a bandát. És oda lyukadt ki, ahová minden ilyen témában elhangzó előadás, illetve amit már eddig is tudtunk: a leggyengébb láncszem maga az ember. Lehet bármilyen biztonságos egy rendszer, az emberi hülyeség kihasználásával biztosan fel lehet törni.

Viszont ennek kapcsán eszembe jutott egy korábbi beszélgetés barátokkal. Az első reakció ugyanis nyilván az, hogy az ember megfogadja: nem használ facebookot, nem ad meg semmilyen infót magáról, nem használ bankkártyát internetes fizetésre, sőt, inkább nem ír blogot sem, hiszen most kiderült, hogy minden adatot megtudhatnak rólam a titkosszolgálatnál.
Más részről viszont nincs rejtegetnivalóm. És itt jön be az a bizonyos beszélgetés: hogy milyen hülyeség, hogy az USA-ban csak arról vehetnek ujjlenyomatot, aki elkövetett valamit. Vegyenek rólam nyugodtan ujjlenyomatot, ha ez az ára a hatékonyabb bűnüldözésnek. Nem készülök sem rabolni, sem sikkasztani. Személyiségi jogokba ütközik levenni az ujjlenyomatot... De ha valaki becsületes ember, miért tiltakozik? Pont az ő védelme érdekében történne a dolog. Sőt, legyen hazánkban is ujjlenyomat-adatbázis. Ha lenne, akkor most valószínűleg nagyon egyszerű lenne egy igen közeli betöréses bűneset felgöngyölítése. És ha ennek az ügynek a megoldásához nekem engedélyeznem kell, hogy bekerüljek egy országos adatbázisba, bármikor.
Most itt nyilván nem beszélünk arról, hogy ez az adatbázis esetleg rossz kezekbe kerülne - tételezzük fel, hogy legalább olyan biztonságos, mint az amerikai.

2011. december 12., hétfő

Kártyás fejtörő

A cégnél volt egy kis vetélkedő, Geek's Challenge címen. Még nyerni is lehetett vele, bár engem tényleg inkább a fejtörők érdekeltek. Nagyon jó kis logikai feladványok voltak benne, képiek és matematikaiak, teljesen vegyes felvágott volt. Persze nem tehetem közzé az egészet, de megmutatom a kedvencemet a 11 feladat közül:

Van egy paklid, amelyben sorban vannak a lapok: A2345678910JQK.
Keversz rajta egyet, majd keversz rajta még egyet, pontosan ugyanúgy, ahogy az első alkalommal.
A második keverés után ez a sorrend: KJ5Q648A327109
Mi a kártyák sorrendje az első keverés után?

A helyes megfejtők között plazmatévét vásárlási utalványt elismerő vállveregetést sorsolunk ki.

2011. december 9., péntek

Felnőtt-tükör

A Jógyerekek képeskönyve című előadás jó.
Ajánlásra néztük meg, állítólag Tim Burton-rajongóknak kötelező. Ez mondjuk szerintem csak részben igaz, de az előadás nagyon sok szempontból tetszett. Kiválóak a jelmezek/maszkok, nem véletlenül nyert díjat. Szellemes, hogy a lánygyerekeket férfiak, a fiúkat pedig nők játsszák, a doktor és a szülők alakja telitalálat, de jók az arcfestések is, főleg a beesett szemek és a pengevékony, széles szájak. A doktor, Gálffi László színészi játéka tetszett a legjobban, de senki nem lógott ki a sorból, maximum énekhangban volt vékonyabb.
A magyar szöveg szerintem jó fordítás, sokszor persze fárasztó rímekkel, de összességében elegendő nyelvi humorral. A műfaji meghatározás szerint ez egy rémvarieté, és ez tulajdonképpen illik is: többször lehet rajta mosolyogni/nevetni, és nem egyszer sokkolnak morbid jelenetek, de a lényeg valahol az egész mögött, a háttérben lapul. Az ember először nem is veszi észre, csak amikor másnap elgondolkodik rajta, hogy ez nem véletlenül szól felnőtteknek: hiszen a felnőttek azok, akikben elnyomva ugyan, de ott lappang a gyermeki lélek, annak minden kíváncsiságával és gonoszságával együtt. Csak a társadalmi máz akadályozza meg, hogy ezek kitörjenek. Hogy is mondja a doktor: csapkodást hallunk, de ki tudja, hogy az angyal szárnya, vagy kutyakorbács-e.

Három olyan jelenet is volt benne, amely miatt már megérte megnézni, spoiler nélkül felsorolva: a kutyás, a tükrös és a karácsonyi ajándékos. Ez utóbbi miatt még ráadásul aktuális is - valamennyire.

2011. december 8., csütörtök

Egy kis WoW nosztalgia

Frissítés: betettem néhány képet... Alig bírtam kiválogatni, melyikek legyenek...

Két napja próbálom megfogalmazni, mit érzek a WoW accountom lefagyasztása kapcsán. Először azt mondtam volna: tompa üresség. De ez nem igaz, ezt inkább akkor éreztem, amikor a többiek freezeltek. Aztán gondolkodtam, és a mélabú ötlött eszembe, amolyan nosztalgiázós fajta. Ez már jobban fedi a lényeget.
Maga a játék nem annyira hiányzik, mint a társasági élmény, amit nyújtott. Sok-sok emlék gyűlt fel az évek alatt, sikerek, kudarcok, vicces dolgok, bánatok és vigasztalások, küzdelem, jól megérdemelt jutalmak, és mind-mind más emberekhez kapcsolódott. Többen közülük azóta wowon kívüli, személyes barátok lettek, és persze fogunk még találkozni más játékokban. Most pedig vannak offline játékok, de egyik sem köt le igazán. Az a tudat hiányzik, hogy amikor elindítottam a WoWot, tudtam, hogy értelmesen fogom tölteni az időmet. Nem csak szórakozom, de beszélgetek, kapcsolatot építek, filozofálok, vagy éppen másoknak biztosítom a szórakozását azzal, hogy ott vagyok. Hasznos vagyok. Ezt egy offline játék soha nem adhatja vissza: az "csak" szórakoztat. Persze bizonyos ideig ez is elég, a hosszantartó lebilincseléshez viszont már nem.

2005-ben kezdtem el játszani, sőt, igazából még korábban, az európai bétában, élesben pedig a megjelenés napjától. A payment historym elég csinos összegre rúg, mégsem sajnálok egyetlen centet sem.

Úgy kezdtem, mint mindenki más: guild nélkül, csak ízlelgetve a tartalmat troll rugómmal. Aztán valamikor 32-ik szint környékén megláttam egy Pálpusztai nevű undead warriort, és bár roppant szellemesnek tartottam
ezt a nevet, így suttogtam rá: "Hülye egy neved van." Ekkor tudtam meg, hogy magyarok is játszanak a szerveremen. Kis vicces eszmecsere után kérdezték, hogy akarok-e guildtag lenni, én persze nem tudtam, mi az, de tetszett a dolog, és beléptem. Itt kezdődött minden.

Shaonadren vezetésével létrejött a Sons of Attila the Hun nevű guild, magja a későbbi saját guildemnek. A kezdeti összecsiszolódások és a játék tanulása mellett éjszakákba nyúló beszélgetések, viccelődések, barátkozások, wow szakzsargon megtanulásának ideje. Aztán mikor rájöttünk, hogy mivel mindenki warrior vagy sámán (tisztelet a kivételnek), így nem igazán tudunk sikert aratni a lvl60-as contentben, hosszas tipródás után betagozódtunk egy svéd guildbe, a Northstar Legion-ba.
Ez volt az első nemzetközi élményem, az ottani svéd, holland és egyéb arcok megismerése, életem első chatelései angolul, miegymás.

Aztán rerolloltunk Alliance-ra. Én nem bántam, még azt sem, hogy itt már én lettem a guildmaster, a Hunicum nevű guildben. Ez volt a WoW fénykorunk, nagy guild, erősen dolgozva a végcontenten. Igazi tyúkanyó voltam: próbáltam vigyázni minden guildtag lelki világára, minden energiámat beleadtam ebbe a feladatba, gyakorlatilag másodállásként (bár akkor így sosem gondoltam rá), annyi időt töltöttem vele. Közben én magam is fejlődtem: damage dealerből tankká, night elf warriorrá.
Ebből a korszakból van a legtöbb felejthetetlen élmény: a gnóm kislányfutástól az első szintű undeadok Lights Hope Chapel-be kísérésétől a stormwindi kincskeresésig mindenféle fun program, a saját készítésű videóim Madeleine életéről, Karazhan orrvérzésig, a Gruulos sikerélmény és a "last try" varázsszó, a "megnézem, mi van a kő mögött", úristen, fel sem tudom sorolni, mennyi minden.
Ez a korszak minden energiámat kiszívta, és ma, hideg fejjel pontosan tudom, hogy ekkor léptem át azt a bizonyos határt és vittem túlzásba a dolgot, de még így sem mondanám, hogy másképp csinálnám.

A végső korszak a lich kinggel már a lenyugvásé volt, átnyergelve egy új szerverre, nulláról felhúzni egy draenei papot, és újra kicsiben játszani: hét-nyolc fős guilddel, csak a szórakozásra koncentrálva, heti kétszer két órában, szigorúan raid nélkül. Heroicozások, pvp (főleg arénázás), napi küldik és achievementek korszaka ez. Megcsináltam visszamenőleg a Loremastert, a petgyűjtést és még rengeteg mindent, persze csak azokat, amelyek tetszettek.
Aztán mindenki lemorzsolódott, és offline játékká vált a WoW, közben baromira sűrű lett a munkahelyi életem, és vasakarattal elhatároztam, hogy azért is írok újabb regényt, és hirtelen nem loggoltam be két hónapig.

A winyómon legalább 40 gigányi videó, még feleannyi screenshot, táblázatok, ilyesmi - és még nem töröltem le a játékot magát sem. Kedvelem Azeroth világát, a Warcraft 3-at is kétszer nyomtam végig, szóval semmi örök búcsú.
De most egyelőre szünet. Aztán majd meglátjuk. Nagyon várom a Diablo 3-at. A Blizzard összes játéka telitalálat volt eddig, várom a folytatást.

2011. december 6., kedd

Hubble képek adventre

Akinek nincs otthon adventi naptára, az feltétlenül nézze meg minden nap a Hubble adventi naptárát.

2011. december 5., hétfő

Ideiglenes búcsú Azerothtól


2005-2011


2011. december 2., péntek

Perspektíva

A Zenészbázison találtam egy olyan oldalt, ahol megtanítanak dalszövegírni fél év alatt. Hú mondom, ez izgalmas, megnézem. Az oldal nem gagyi, úgyhogy lelkesedem. Megnézem, milyen témák vannak a képzésen belül.
Nyelvtani alapismeretek. Hm, mintha ez középiskolai tananyag lenne - és ha valaki dalszövegíró akar lenni, valószínűleg oda is figyelt az órán.
Verstan. Hát ööö... ez is középiskolai tananyag. Én tartottam belőle kiselőadást anno. Ja, és amúgy kb. 4 óra alatt tökéletesen átadható, a többi úgyis ritmusérzék kérdése.
Zenei alapismeretek. Ez szuper, de a felsorolt részek mondjuk két szombatot tesznek ki.
Szókincs- és kifejezőkészség fejlesztése. Ez is szuper, akkor nyilván ebből áll az összes többi szombat... Csakhogy felnőttkorban ezt már elég nehéz fejleszteni, úgyhogy akinek mostanra ilyene nincs, az szerintem nem lesz dalszövegíró.

Mindezt potom 370k plusz áfáért per fő, minimum 20 fővel. Ejha! Mégis megyek tanárnak... Tény, hogy nincs akkora nevem, viszont a fentieket kiválóan el tudom mondani én is.

2011. december 1., csütörtök

Adventi alapozás

Megkezdődött az advent-szezon! Ezért (is) érdemes elviselni a hideget. Először is tegnap csináltunk mandulás shortbreadet.
Aztán ebből párat belerejtettünk szépen az adventi kalendáriumba. Néhány szám mögé csokit tettünk, hogy legyen meglepetés is.
Mint látható, az elsőt már meg is ettük. Még 23 van vissza...

Tudom, tudom. Milyen naiv is vagyok én, hogy még szórakozom efféle külsőségekkel, és milyen könnyű nekem, hogy nem tartom nyűgnek meg macerának az egész felhajtást, hiszen van szerető családom, barátaim... Sőt, kifejezetten szeretem azt a gondolkodást, hogy mindenkit valami olyasmivel lepjek meg, ami csak neki szól, neki pont passzol. Milyen unalmas, hogy minden évben ugyanolyan a Vörösmarty téri vásár. Milyen szar a hó, mert lapátolni kell.
De azért gondolkodom az ajándékokon (buszon ülve, ebéd közben, ilyesmi), szeretem és várom a havat, ki fogok menni a Vörösmarty térre sült kolbászt enni és forralt bort inni, és tök jó lesz. Mert az egész azért van, hogy ebben a gyorsan sötétedő, téli álomban egy kicsit jól legyünk.

Ja tényleg, és ennek megalapozására mindenkinek teljes szívből ajánlom szombaton este 7-kor a Szent István Bazilikában kezdődő adventi kórustalálkozót. Igazi élmény önmagában is, de teljesen meghozza az ember hangulatát. Az pedig felejthetetlen, amikor a külföldi és hazai kórusok együtt éneklik Kodály Esti dalát.

2011. november 30., szerda

Köd, hó, varázslat

Néha azt gondolom, a lustaság az ember fő ellensége, és a boldogság kulcsa a lustasággal való folytonos küzdelem. Olyan baromi könnyű kedvetlennek, nyűgösnek lenni, nem törődni a dolgokkal, sodródni az árral. De ez nem egy boldog állapot, csak valami megnyugtató megszokás, beletörődő, kényelmes végigvegetálása az életnek. És azok a pillanatok, mikor szembeszállunk saját lustaságunkkal, na, azokra emlékezünk öregkorunkban vissza.
Nem akartam ennyire filozofikus lenni persze, csak annyit akartam elmesélni, hogy vasárnap a ködös, nyirkos idő ellenére elmentünk kirándulni Dobogókőre. De milyen jól tettük! Mert a felhők felett tiszta kéken ragyogott az ég, a hegyen szikrázott a hó, friss volt a levegő, és egyszerűen elmosta a szürke kedvemet.

És akkor éreztem azt, hogy mennyire megérte kimozdulni otthonról, és hogy egy ilyen közönséges kis apróság, mint hogy elmentünk kirándulni, milyen jó élményt adott, és mennyire feldobta a hétköznapi hajtástól megfáradt lelkemet. A hó pedig kifejezetten jót tett: én sosem bánom, ha esik a hó (ezt már kifejtettem korábban a hideg definíciójánál), mert az a nyűg, amit okoz (lapátolás, autó szélvédőjének kaparása, és a végén latyak és só), gyakorlatilag semmi ahhoz képest, hogy az embernek kedve lesz kimenni (sétálni, szánkózni), minden sokkal világosabb, szebb, és az emberből előbújik egy kis hátul kuporgó, elfojtott gyermeki életöröm.

Az erdőben csak átderengett a kilátón még ragyogó nap, aztán a fák között előretört a köd, de még ez is sejtelmes, misztikus, izgalmas volt, a hóval fedett csipkebogyó álmodó, varázslatos világa.

A kirándulásról a teljes album itt.

2011. november 28., hétfő

Hero vs Puma

A sportokkal úgy vagyok, hogy csak néhányat szeretek nézni, inkább csinálom. De ha nézem is, tipikusan komolyabb tétmérkőzéseket, döntőket. Régebben a boxot követtem valamennyire figyelemmel, focimeccsekbe is bele szoktam nézni, az Olimpián igyekszem követni  hazaiakat, de kb. ennyi. Ezért is volt meglepő magam számára is, hogy szombat este hattól éjjel fél egyig odaszögeződtem a képernyő elé, és sportot néztem. E-sportot, de akkor is.

Szóval van ez a Dreamhack nevű rendezvény. A szlogenje az, hogy "The World's Largest Digital Festival", és nem is hazudnak. Pl. bekerültek a Guinness Rekordok könyvébe is a legtöbb összecsatlakoztatott géppel elkövetett LAN partyval is. Rengeteg játékból van itt világverseny, ahol a legjobbak mérik össze a tudásukat: Street Fightertől CS-ig, Quake-től Dotáig minden, nem is kis nyereményekkel. De ami durva, az a Starcraft 2 bajnokság, a maga 30 ezer dolláros fődíjával.

A Starcraft mint játék Koreában ugye nemzeti sport, de ez a svéd rendezvény elég rangosnak bizonyult ahhoz, hogy vendégül lásson koreai játékosokat is. Hihetetlen látni, emberek mit meg tudnak csinálni az egységeikkel, és nagyon sokszor apró finesszen múlik a győzelem. Igazából be kell vallanom, hogy sokkal izgalmasabb ezt nézni, mint egy focimeccset, már csak az idő miatt is. Az elődöntőben öt meccset (best of five), a döntőben hetet (best of seven) kellett játszani, összesen persze jóval több idő, mint 90 perc, de jól tagolják a rövidebb meccsek.

Az elődöntőben még két (!) nem koreai is volt: NightEnd, egy román protoss játékos, illetve Ret, egy holland zerg srác. Szegények pont úgy jöttek fel, hogy mindketten koreai ellenfelet kaptak, így mindketten kiestek - mondjuk azt hozzáteszem, becsületükre legyen szólva, egyáltalán nem voltak egyértelműek a meccsek.

A döntőt a Liquid csapatából Hero (protoss) és az Evil Geniuses csapatából PuMa (terran) játszotta, és Hero nyert . Szöveges beszámoló például itt, maguk a meccsek végig elérhetőek a neten. A negyedik játék után úgy álltak, hogy 3-1 Herónak, és már mindenki ünnepelni kezdett, de PuMa visszahozta magát 3-3-ra, így végső döntőt kellett játszaniuk (poén volt figyelni a pulzusszámlálójukat - az Európai játékosoknak 130 környékén pörgött állandóan, a koreaiaknak csak izgalmas esetekben kúszott 100-nál feljebb, tipikusan 80-on dekkolt).
A döntőt Hero nyerte, így 4-3-ra megverte honfitársát, és hazavihette a díjat. A végső döntő meccs itt megnézhető. Streamingben több mint negyvenezren nézték.

2011. november 25., péntek

Buffalo

És mit tesz az ember értelmetlen hidegben?
1. Téli álmot alszik (több az alvásigénye, fáradtabb, korábban megy el aludni, stb.)
2. Eszik és energiát raktároz az ínséges időkre (azaz sokkal többet eszik mint pl nyáron)

Ez utóbbit tettük mi is tegnap, bár tény, hogy  volt rá apropó is. Ellátogattunk a Buffalo Steak House-ba, és egyáltalán nem bántuk meg. A belső tér nagyon hangulatos, minden stimmel. Nyergek a székeken, fa borítás mindenhol, állatbőrök, fegyverek, régi képek, és egy hangulatos western életkép festmény az egyik nagyobb falon. Clint embermagas alakja is ott áll a poncsójával.

Innen már csak az étellel lehetett volna elrontani a kiváló hangulatot, de szerencsére szuper volt a steak. Három szúrópróba alapján azt mondhatjuk, a fokhagymás tejföl mártás a legjobb, de a dijoni mustár is fincsi. Mediumon kértük, és az átsütés mértéke is pont jó volt. A steak burgonya biztos, hogy akkor jött ki a sütőből, mert az elején égette a nyelvem - a fűszerezése viszont szintén tökély.

Egy szó mint száz, melegen ajánlom a helyet, bár a pizzájukról nem tudok nyilatkozni (egyelőre).

2011. november 24., csütörtök

A hideg definíciója

Az "értelmetlen hideg" alatt azt értjük, amikor nulla fok alá zuhan a hőmérséklet, kezünk lefagy, a táj szürke és vacogó, minden kedvetlen és nyűgös.

Az "értelmes hideg" pedig az, amikor hullik (vagy lehullt) a hó, a táj tündérvilággá változik, minden fényes és fehér, ki lehet menni szánkózni, vagy bent a kályha mellett összebújva lehet gyönyörködni az ablakon túli világban.

Most értelmetlen hideg van.

2011. november 22., kedd

Munkahorizont

Még soha életemben nem éreztem úgy, hogy akármennyit maradok bent a munkahelyemen, nem tudom elvégezni a feladataimat. Beláthatatlanul sok mindent kell csinálnom. Ez nem panasz, hanem ténymegállapítás, ami teljesen új perspektívába helyezi a munka fogalmát - és most már azt is értem, miért van, hogy emberek nem tudnak otthon sem teljesen kikapcsolni és mással foglalkozi, hanem a munkán jár az eszük.

Új szelek fújnak, én pedig teperek. Kitágult a munkahorizontom.

2011. november 18., péntek

Mindennapi poharunkat add meg nekünk ma

Mint a bright green környezetvédelem lelkes képviselője és híve, jelenleg épp azon gondolkodom, hogy vajon melyik jobb?
A. a vízautomatáknál mindig van eldobható műanyag pohár, de ezeket szelektíven gyűjtjük (környezetszennyezés)
B. minden elhasznált poharat folyamatosan el kell mosogatni mosogatógéppel (erőforráspazarlás + kevesebb környezetszennyezés)

Illetve a kérdés lényege persze az, mi lenne a harmadik, legjobb megoldás.

2011. november 17., csütörtök

Way to Go

Ma egy hónapja, hogy elkezdtem Életerős pályafutásomat Németországban. Úgy elment ez a hónap, mint a sicc... Rengeteg mindent tanultam, elég könnyen hozzászoktam egy csomó új dologhoz, és sikerült megtartanom néhányat a naagy elhatározásaimból. Ez már valami...

Értékelés:
- asztalomat teljesen személyre szabni minden lehetséges módon -> pipa
- megtanulni mindenkinek a nevét, akivel kapcsolatba kell lépnem a cégnél -> pipa
- egy hónap alatt elérni odáig, hogy valós, érdemi munkát végezhessek -> pipa
- nem kifejteni a határozott véleményemet dolgokról a kollégáknak -> fail
- egészségesebben ebédelni -> partial success
- legalább heti kétszer menni mozogni -> pipa
- szépen öltözködni és legalább szempillát festeni minden nap -> pipa
- többet törődni a háztartással -> fail

Plusz eredmény, amire nem számítottam: a regényem harmadik átírása sikeresnek bizonyult, szerkesztőmmel véglegesítettük a szöveget (állítása szerint jó lett), és beküldtük a kiadónak. Izgalom a köbön és picit dagadó máj.

Még két hónap a próbaidő végéig - WTG.

2011. november 16., szerda

Még egy Mandzsi?

Úgy tűnik, van egy druszám. Legalábbis erre a szövegre commentként biztos nem én írtam ennyi felkiáltójelet és pontot...
Kedves druszám! Ha olvasod ezt a bejegyzést, kérlek, jelentkezz! Csak szeretném tudni, te honnan vetted a nevedet - elvégre elég ritka név a miénk...

2011. november 15., kedd

Tetszik a Heroes 6

Tetszik a Might and Magic Heroes VI.
Becsszó semmi részlehajlás nincs benne, hogy magyarok voltak a fejlesztők. Simán működik. Még úgy is, hogy nincs benne sárkány.

A három óta mindegyiket kipróbáltam. A HOMM3 ugye az alap, a négy nekem speciel tetszett, mert a zöld hősöm akkora menőség volt, mint a ház, minden körben idézte a fairy dragonokat meg főnixeket, és azok szétcsíptek mindent. Az öt nekem egyáltalán nem jött be, a látvány elvitte a lényeget. Viszont itt ez a hatos. Sok mindenben újítottak, viszont sok mindenben visszatértek a régi hagyományokhoz, vagy legalábbis abból kiindulva gondolták újra a játékmechanizmust.

Rövid értékelés: 42/50 pont
Grafika: 8/10
Történet: 6/10
Zene: 10/10 (nagyon jó, sőt kiváló, az ember nem kapcsolja ki azonnal, hanem hallgatja)
Kezelés: 9/10 (néha bosszant, hogy menet közben nem bírok rákattintani egy új célpontra, de biztos az én hibám)
Mechanizmus: 9/10

Miért is tetszik? Lássuk az újításokat:
1. Kevesebb resource -> éljen! A fenének se volt kedve 89 különböző bányát fenntartani, az egyszerűség itt a kezelhetőséget segíti elő
2. Kevesebb frakció -> én speciel ezt nem bánom, minél kevesebb van, annál jobb a balansz (ld. Starcraft, tudom, tudom, az RTS)
3. Nem lehet csak úgy elfoglalni a bányákat -> éljen, nem jön az ellenfél 1. szintű firgája 2 imppel, és veszegeti el a bányáimat, én meg kergethetem át a térképen. Végre nem kell 98237419827346 darab teljesen érdektelen csatát megvívnom (és végre nem létszükséglet a Shackles of War)
4. Át lehet konvertálni az elfoglalt várost sajátra -> éljen, eddig rettentően örültem neki, mikor elfoglaltam egy ellenséges várost, lett egy csomó alacsony morálú egységem, akik nem fértek be a csapatomba
5. Egy helyen megvehetem az összes egységemet -> juhúú, eddig attól volt olyan kiba hosszú ez a játék, hogy egy hétbe került végiggalloppozni a felszedőhelyeken, és kezdhettem elölről, mire végeztem
6. Hősök RPG-szerű képzettségfája -> na ettől kicsit megijedtem az elején, számomra elég átláthatatlan volt, de hát átláthatatlan az elején minden ilyesmi, kell rá egy kis időt szánni, hogy elolvassa az ember, és kész
7. Path of Blood vs. Tears -> szerintem nagyon hangulatos, taktikai hasznát mondjuk nem látom, de nálam tapasztaltabbak nyilván erre is tudnak menni
8. Új lények -> igen, ez régi motorosoknak zavaró lehet, de nekem üdítő a változatosság

Ami még tetszik:
- humor: pl. az egységek idle állapota (vampire ftw)
- skirmish pályák a hagyományok alapján
- intro: amikor megfordul a kardos srác slow mo-val, az cool! (a pókcsaj fújása picit béna)
- név megfordítása: én a M&M sorozatot is kedveltem nagyon, nekem tetszik a koncepció, hogy összébbhúzzák a brandet

Sirám: de mihiiiiiééééért nincs benne rendes multiiiiiii? Légyszi csináljatok már olyat, hogy két gép ip-vel összekötve, és egyszerre lejátszhatják a körüket, aztán megadott sorrend szerint lezajlanak a csaták... Anno a 4-hez jött ki ilyen frissítés.

2011. november 14., hétfő

Hallatlan Halhatatlanok

Ezt a bejegyzést pénteken akartam megírni - talán meg tudtam volna menteni pár szerencsétlen lelket, akik a hétvégén megnézték az Immortalst... de aki eddig nem tette, az SEMMIKÉPP ne nézze meg! Ne dőljetek be az IMDB 7.0-ás pontszámának. Én maximum 2 pontot adok rá, és azt is a látvány miatt.
De tényleg. Inkább nézzétek meg a trailerjét, az jobb, mint a film.

(A bejegyzésem innentől tele van spoilerrel, aki nem akarja, ne olvassa tovább...)

Tekintsünk el az olyan ma divatos apróságoktól, hogy a 3D-nek semmi értelme nincsen, illetve hogy a történelmet, mítoszokat és legendákat szabadon értelmezni nem bűn, sőt. Ettől még akár lehetne is jó fantasy film az Immortals. Tekintsünk el az olyan apróságoktól is, mint hogy az istenek katasztrofális és nevetséges jelmezben vannak, illetve szegény Mickey-nek is rettenetesen áll a szarvasbogár (és nem mellesleg semmi köze nincs a film többi szimbólumához). Attól viszont nem tudok eltekinteni, hogy a sztori duplanulla. Nem, nem és nem fogadom el, hogy a filmgyártásban végleg átvette a sztori helyét a látvány, és ma már semmi szükség történetre, mert az felesleges sallang. Sajnos nagyon sok film ebbe az irányba mutat, de az Immortals ennek csimborasszója.

Lássuk a sztorit (höhö) röviden.
Adott egy görög falu egy brutálnagy szikla falába vájva, ami ugyan csudaszépen néz ki (tényleg), viszont azt nem igazán vágom, hogy mit esznek szegények. Ja igen, fa összesen egy darab van az egész filmben, az is kiszáradt.
Na, ebben a faluban éldegél hősünk, Thészeusz. Ne tévesszen meg semmit, semmi köze nincs Thészeuszhoz, aki Athén királya lett, de legyintsünk rá. Anyukája nagyon vallásos, folyamatosan jár a helyi szentélybe, ami tulajdonképpen egy labirintus (háháá, mégis elolvasták a Thészeusz wiki oldalt, ennyi maradt meg belőle), a végén sírokkal. Apukája nincs, csak egy öreg fickó, aki viszont úgy kitanította a harcra, hogy Thészeusz kenterbe veri a helyi katonákat, akik leparasztozzák (paraszt itt nem egyenlő földműves, de hogy mit akar jelenteni, az rejtély). Nem mellesleg kiváló íjász is - bár ezt is csak úgy tanulta, hogy ütögette a kiszáradt fát.
De ugye ez az idilli állapot örökké tartana, ha nem lenne a főgonosz, Hüperión (nem, neki sincs köze Hüperiónhoz, a titánhoz - sőt, ami azt illeti, éppen az a célja, hogy felébressze a titánokat). Ez a fickó maszkos sereget gyűjt maga köré, leigázza a szerencsétlen görög falvakat, hogy rabszolgasorba taszítsa őket, fő célja pedig az Epirus bow (na, ez honnan jött? csak nem a római provinciából) megszerzése, illetve egy szűz orákulum fogságba ejtése, aki majd megmondja, hol is van ez a tárgy.

Na, ennyi a kiindulási alap. Kicsit klisészagú, de ekkor még nem sokkolódtam le annyira. Végül is Mickey Rourke cool. De vegyük át, mi történne a filmben, ha azt szeretnénk, hogy a lehető legklisészerűbb legyen? Lássuk csak: Thészeusz anyját megöli a főgonosz, ami ugye motiváció a bosszúra, aztán valahogy összekavarodik a szűz orákulummal, akinek elveszi a szüzességét (persze szerelemből), aztán megtalálják az íjat, de valahogy elvesztik, és az a gonoszhoz kerül, aki már majdnem felébreszti a titánokat, de akkor hősünk valahogy megakadályozza mégis, és győzedelmeskedik.

Várjunk csak! De hát pontosan ez történik a filmben! Áááááá!

Amik a legjobban fájtak:
- a falubeliek elmenekülnek a jó kis sziklába vájt falujukból, mert az állítólag nem védhető (szerintem annál kevés jobban védhető hely van)
- kis deus ex: ugyanarra a helyre viszik a fogoly Thészeuszt, mint a fogoly orákulumot
- a görögök összegyűlnek egy kiba nagy falnál, aminek nincs semmi a másik oldalán (hogy került oda a fal? mit véd? kik építették?)
- a görögök végső mentsvára, a Fal úgy van megépítve, hogy a szűk, jól védhető átjáró közepén van a feljáró, amely a titánok termébe visz!!!!!!!
- Thészeusz, a paraszt természetesen mond egy lelkesítő beszédet, és hirtelen minden görög vezetőjévé lép elő, akik hűen követik a csatába
- a görögöknek összesen öt istene foglalkozik ezzel a balhéval, figyelem, sorolom: Zeusz, Athéné, Poszeidón, Árész és Heraklész... (a többiek nyilván az Olümposz tetején popcornoznak közben)
- ja, és amúgy az istenek meg is tudnak halni, sőt, maga Zeusz kinyírja Árészt! Azt mondjuk nemtom, hogy akkor miért nem ölték meg már eónokkal ezelőtt a titánokat, hogy pontot tegyenek az ügy végére - ehelyett bezárták őket egy szuperbiztos kalitkába, amelynek nyitja egy íj, azt meg jól elrejtették egy faluban...
- kb. huszonnégy titán van abban a kalitkában, amit először látunk, de a végső csata során legalább negyvenet szeletelnek fel
- az Epirus-íj abban a szentélyben van elrejtve, amelyikbe T anyja járt, ráadásul pont abban a kőben, amelyik mellett az anyuka sírja van
- a legszánalmasabb az a jelenet, amikor Thészeusz elveszíti az íjat. Gyakorlatilag megbotlik, és kiesik a kezéből.
- a tolvaj sidekick érve arra, miért tart Thészeusszal: inkább vagyok egy őrült ember mellett, mint ellene (ez előtt kb. öt percig ecseteli, hogy ő délre megy, és leszarja az egészet)
Inkább nem is sorolom tovább, talán ennyi elég volt.

A 2/10 pont ennek köszönhető:
- az cool, amikor Zeusz és Athéné először felfedi magát
- az is cool, ahogy a végén harcolnak a titánookkal (sztem ott kellett volna kezdeni az egész filmet)
Oszt ennyi.

Légyszi kedves filmkészítők, legközelebb inkább kérjetek meg engem forgatókönyv-írásra, ennél egész biztosan jobb lesz, megígérem! És sokkal kevesebb pénzt kérek érte...

2011. november 10., csütörtök

Magyar mint idegen nyelv

Már tök rég nyelvészkedtem, pedig sok érdekes tapasztalatot gyűjtöttem mostanában.
Egyetemen nagyon érdekelt a magyar mint idegen nyelv, sokáig az is volt az elképzelésem, hogy én magyart fogok tanítani külföldieknek. Aztán persze ez elsikkadt, viszont a téma még mindig foglalkoztat.
Rögtön itt van például a srác, akivel Németországban voltam. Ő belga születésű, ugye azonnal megtanult az anyanyelvén kívül franciául és angolul, viszont mikor idekerült, elkezdett magyarul tanulni, és mostanra teljesen folyékonyan beszéli a nyelvünket. Számomra döbbenetes élmény volt, hogy valaki egy év alatt idáig eljuthat a magyartanulásban (még úgy is, hogy korábban volt egy lengyel kollégám, aki pedig tökéletesen beszélt magyarul!), viszont nyelvész énem is felébredt, és megfigyeltem, mik azok az elemek, amelyeket következetesen elront. Szerintem nagyon érdekes és tanulságos:
1. Kettős tagadás. Az indoeurópai nyelvekben nincs ilyen, a magyarban viszont van. És amíg ezt valaki nem szokja meg, addig ugye ilyen mondatok keletkeznek, hogy "Semmit csináltam tegnap."
2. Több dolog egyesszáma. Itt szintén az indoeurópai nyelvek zavarják be a szerencsétlen nyelvtanulót, ahol is ami egynél több, az többesszámban van (néha még egyetlen dolog is, aminek több azonos része van, ugye, pl. nadrág, olló). Szerintem ez a nehezebbik feladat: átállítani a gondolkodást, hogy ami több, az is egy egység, így egyesszámba tesszük. Amíg nem megy, addig ilyen mondatok keletkeznek, hogy "Két almákat ettem", "Sok témák lesznek az előadáson."

Ezen felül viszont szinte nem rontott mást. Ikes igék simán mentek neki, jobban, mint tízből kilenc magyar beszélőnek. Úgyhogy le a kalappal.

2011. november 8., kedd

KM-es vagyok, voltam, leszek (?)

Ma újfent rájöttem valamire: KM(-es) vagyok. De hát én mindig is KM voltam... Csak régen Kalandmester, a szerepjátékos időkben, most meg a fő részleg, amelynek tagja vagyok, a Knowledge Management, amelybe beletartozik minden information developer, mint én, és minden fordító is.
Ezért éreztem én ennyire ismerősnek és magamra vonatkozónak a titulusomat ("a KM-es lányok"...).

Plusz még az is eszembe jutott, hogy az épület, amelyben most vagyok, elég sokban (tégla, nem túl magas, nem túl régi, növények, nagy terek, ebédlő stb.) hasonlít az Alma Materemre, a DLSB-re. Lehet, hogy ezért éreztem az első pillanattól kezdve otthon magam itt?
Hát nem?

2011. november 7., hétfő

Ford bácsi tanácsa

Ma volt career planning előadás a cégnél, amikor is megtudtam, milyen szuper lehetőségeim vannak, ha tudom, mit szeretnék csinálni a jövőben. Megnéztünk egy kis motiváló videót is. Az is elhangzott, hogy ha valakit túl sok minden érdekel, akkor elveszti a fókuszt, és nem lesz sikeres a céljai elérésében. Bad to be me...

Node mindenesetre a végén mindenki kapott egy személyes ajándékot: egy idézetet, ami mindenkinek más, és ami esetleg elgondolkodtat, hogyan tovább. Az enyém ez volt:
"Nem építhetsz hírnevet arra, amit csak a jövőben fogsz elvégezni."
/Henry Ford/
Ez nagyon tetszik, és bár magam is így gondolom, mostantól még jobban szem előtt fogom tartani.

2011. november 5., szombat

Hearts in Atlantis

Kinget én korábban csak néhány filmből és barátok, ismerősök beszélgetéseiből ismertem. Furcsa, hogy láttam pl. a Shawshank Redemption-t meg a Green Mile-t, mégis úgy voltam, hogy én biztosan nem fogok King könyveket olvasni, mert az horror meg thriller, azaz nem nekem való.
Nagyobbat nem is tévedhetnék, bár hozzáteszem: azt hiszem, a nagy klasszikusokat (Carrie, Torture, It stb.) még jó darabig nem fogom olvasni. Mindenesetre kértem ajánlást, hogy ha mégis meg szeretnék ismerkedni vele, mit vegyek a kezembe, és egyáltalán nem csalódtam, sőt.

A Hearts in Atlantis kötet több szempontból is jó választás volt. Nem egyetlen regény, hanem két nagyobb lélegzetvételű és három kisebb novella, és bár halványan összefüggnek, tematikailag mégis nagyon széles palettát tud bemutatni King: 60-as évek generációja, gyerekkonfliktusok, egyedülálló szülők problémái, béke vs. háború, egyetemi élet, szenvedélybetegség, Vietnam, bűn és vezeklés, remény stb. Még stílusban is különböznek az egyes novellák: E/1 és E/3 is van, kronológiai leírás és időben csapongás. Ami mindegyikben megtalálható, az a kíméletlen pontosságú és érzékletes leírás - és most már én is tudom, hogy ezért szeretik annyira Kinget. Az, ahogyan leírja az akkori Amerikát, Bobby anyját, az egyetemi kártyapartikat és az érzést, hogy az ember álmában is a lapokat látja, később azt a jelenetet, amikor megölik a mamasant egy vietnami faluban - mind zseniális.
Amikor pedig kiderül, miért ez a kötet címe, arculcsapóan jó. Valóban nehéz lehetett magyarra fordítani, inkább ki is kerülték (Atlantisz gyermekei). Az eredeti cím (és az eredeti nyelvű szöveg) valószínűleg jobban üt.

Negatívumot annyit tudnék esetleg megemlíteni, hogy míg három novella (gyerekek, egyetem, Vietnamos) megállja a helyét egyedül is, az utolsó kettő nem, azok megértéséhez szükség van az előzőekre. Persze ez tulajdonképpen előny is, hiszen lehetőséget kínál insider információkra, amit csak az olvasó tud, a szereplők nem, de gyengíti is őket, tehát ez a két novella szerintem gyengébb, mint a többi. Persze még ez is messze felette van az általam olvasott könyvek átlag színvonalának, úgyhogy csak ajánlani tudom a könyvet.
A filmet még nem láttam, de meg fogom nézni (tudom, nem lesz ugyanolyan).

2011. november 3., csütörtök

Perec et Circenses

Én a cirkuszban mindig az artistákat kedveltem a legjobban. Az állatos műsorok valahogy sosem vonzottak annyira, de mikor egy (vagy több) ember a magasban egyensúlyoz, kitekeri a saját nyakát, vagy átugrik egy feje magasságában lévő karikán, az mindig ámulattal töltött el. A Fővárosi Nagycirkusz, bár kívülről nem látszik, sok mindenben változott az elmúlt évek alatt: van bent fűtés, a jegyekért nem kell annyit sorbaállni, mert meg lehet venni az interneten, és egy jegykiadó automatával csak simán kinyomtatni, kényelmesebbek a székek, meg ilyenek. Viszont még mindig lehet kapni perecet, még mindig itt rendezik a nemzetközi cirkuszfesztivált, ami elég menő, és még mindig ugyanaz a hangulat a porondszékekről, mint régen.

A mostani műsor pedig elképesztően igényes. A kínai Jinani akrobatacsoport előadása, a FENMO, csak akrobatamutatványokat tartalmaz (állatok nincsenek, csak beöltözött emberek), odabilincsel a székbe, és néha annyira elállt a közönség lélegzete, hogy elmaradt a taps, és csak mikor lejött az akrobata a levegőből, akkor tapsoltunk megkönnyebbülve.
A ruhák, díszletek kiválóak, és ha egy-két ember mutatott be valamit, akkor is tízen álltak a színpadon, háttér-aláfestésként. Sőt, még története is volt az előadásnak: a leghíresebb kínai mitológiai elemek (pl. majomkirály) vegyítve kitalált történetekkel. Nem maradt el a humor sem: a kalapdobáló fiúkból álló torony, a majmok fülvakarása apró részletek, de gazdagítják a műsort.
Nem tudok kedvencet választani, annyi jó szám volt. A legbrutálisabb viszont szerintem kétségkívül az utolsó szám, a széktorony (ld. jobbra). Ez egy fickó. Úgy tíz méter magasban.

2011. november 1., kedd

Scarbantia

A négynapos hétvégét Sopronban töltöttük, pihenéssel. Szombaton meglátogattuk az András Pincét, ahonnan a cuvée-t és a rosét tudom meleg szívvel ajánlani. Vasárnap egy kis soproni városnéző túrára indultunk, idegenvezetőnk egy nagyon kedves, idősebb fickó volt, akiről első pillantásra nem gondoltam volna, hogy az év idegenvezetője díjat is megnyerte három éve. Mint utóbb kiderült, megérdemelten. Nemcsak sok érdekességet tudott elmondani a város történelméről, beleértve a közelmúltat is, de azt szórakoztatóan, humorosan, jókedvvel adta elő, sok kis érdekességre kitérve, a lényeget pedig szinte megtanítva.
Megnéztük az egész belvárost Kecske-templomostul, Főterestül, átjáróházastul, Liszt-szalonostul (ez utóbbit sajnos decemberben bezárják, pedig nagyon hangulatos volt), csak azt sajnáltam, hogy a Tűztornyot éppen most újítják fel, és a közelébe se mehettünk, nem hogy bele. A Kecske-templommal kapcsolatban az az érdekesség, hogy lefotóztuk okostelefonnal, a gugli meg közölte, hogy felismerte az oltárt, és ez kérem a Kecske-templom. Ejha... Még a geotag segítségével se semmi.
Ja, mert a fotógépet otthonhagytuk. A fürdőruhánkat is. Mi kellhet az embernek egy wellness-hétvégére fürdőruhán és fotógépen kívül? Látszik, mennyire lefáradtam a múlt héten...
De azért megoldottuk a wellnesselést így is (ezt fedje balladai homály).

Hotelunk még az előző rendszerből való volt, de ahhoz képest szépen felújították. A nyolcadikon laktunk, ami két dolgot eredményezett:
1) Megfigyelhettük a lift-para szindrómát. Komolyan, a végén már röhögtünk. Nem telt el úgy liftes utazás a nyolcadikra, hogy valaki ne szállt volna ki tévedésből másik szinten, mint szeretett volna, vagy ne nyomta volna meg hülyén a gombokat, vagy kiszállt az első lehetőségnél, és mikor rájött, hogy még nem vagyunk ott, inkább legyintett, hogy menjünk. A gyerekek meg természetesen játszottak a gombokkal, úgyhogy az esetek többségében értelmetlenül kellett megállnunk szinteken.
2) Szép kilátást.
A hotelben nagyon finoman főztek, ezt mindenképp le kell szögezni, és csináltak egyszer reggelire bundáskenyeret, ami plusz egy pirospont.

Vasárnap a városnéző túra után ellátogattunk Nagycenkre, a Széchenyi Emlékmúzeumba, ami nekem nagyon tetszett. A Széchenyi életét végigkövető kiállítás mellett egy technikatörténeti tárlatot is végignézhettünk, láttam például olyan távírót, amelyen még zongorabillentyűk a betűk. Plusz láttunk rengeteg érdekességet, de amit le is fotóztunk mutatni: korabeli német társasjáték: utazz el Párizsba!

A kert is, a kastély is nagyon rendben van, én csak ámultam, hogy így is lehet. A hátsó kertrészben találtunk egy elég magas, gyanúsan sequoyára emlékeztető fát is...
A kastélytól nem messze pedig egy mozdonykiállítás és múzeumvasút kapott helyet, ami TrainStation rajongóknak szinte kötelező. :)

Hétfőn kirándulás-napot tartottunk: felsétáltunk a Sördombi kilátóhoz, amelyről kiváló rálátás nyílik Sopronra, majd (nem teljesen szándékosan) egy hosszabb utat választva feljutottunk a Károly-magaslatra is, ahonnan szintén remek kilátás nyílt (immár pénzért) a városra és a környező hegyekre-dombokra. Ezt a kép persze nem tudja visszaadni, de azért valami.
Amúgy szeretjük a kilátókat, de ilyen kőből készültet rég láttam.

A kilátók után úgy döntöttünk, megnézzük a fertőrákosi kőfejtőt is, ahonnan a lajta-mészkő származik. Be most nem tudtunk menni, mert le volt zárva, de azért elég jól körbejártuk, és a legmagasabb pontról átláttunk Ausztriába, és elnéztünk a Fertő-tó felé is. Nekem nagyon tetszik a barlangszínház ötlete amúgy, egyszer el kéne menni egy előadásra.

Végezetül egy phun: látszik, mennyit értek a modern művészethez, illetve az is, mennyire "meg vagyok rontva". Az ágyunkkal szemben az alábbi festmény lógott:
Én ezt egyik reggel ébredéskor egy derékig vízben álló varázslónak néztem, aki egy fénylő tündérkét fojt éppen a vízbe, és mellette úszik már két megfulladt tündérke.
A valódi címét a kép nagyított változatán meg lehet nézni.