2011. szeptember 7., szerda

Újraolvastam a kedvenc könyvemet

Már pár napja azon gondolkodom, hogyan is fogjak neki a postnak az Iskola a határonról. Nem olyan rég ugyanis megkérdezték, melyik a kedvenc könyvem, én mondtam, hogy ez, és mikor megkérdezték, miért, nem tudtam egészen konkrétan felelni rá. Ezért újraolvastam.
És most, hogy elkezdtem összeszedni a gondolataimat a keretbe foglaltság, a struktúra (jelen - múlt) és az egyebek terén, elképedtem a felismeréstől: tudat alatt a Shajarant úgy írtam meg, hogy nagyon hasonlít az Iskola a határonhoz alapvető struktúrában. Távol álljon tőlem, hogy Ottlikhoz hasonlítsam magam, viszont eddig nem ismertem fel, mekkora hatással is volt rám ez a könyv.
Részletekbe menve:
- E/1 elbeszélő, akivel az író leginkább azonosul (Bébé <-> Lora), és E/3 szereplő, akinek a története szintén fontos, de kívülről látjuk (Medve <-> Kwith, Yandra).
- jelen idősík (Lora és Nida), és a múlt több rétege
- a négy iskolai év egy kozmikus évvé válik <-> az események kábé egy kozmikus nappá válnak
- áthárító és kiegészítő történetmesélés (Bébé módosítja Medve szövegét, Kwith és Yandra szövege módosítja Lora történetét)

Szóval tök érdekes. Még egy csomó apróságot találtam, de ezeket most nem sorolom fel, mert nem a saját könyvemről akartam írni.

Többen azt gondolják, azért tetszett annyira az Iskola a határon, mert középiskolában velem is hasonló dolgok történtek, amelyeknek a feldolgozásához kapóra jött. Hát ezt nem hiszem, bár elképzelhető, hogy közrejátszott. De mivel most is ugyanúgy (ha nem jobban) tetszett, sokkal erősebb a többi: a mesteri mondatalkotás és hangulatkeltés, a pár szóval jellemzett és mégis mély karakterek, a barátság általam ismert legmélyebb ábrázolása, az idő múlásának és ugyanakkor az időtlenségnek a tökéletes ábrázolása, a bölcsességből fakadó életszeretet és ugyanakkor a matematikusi látásmód.
Nem akarok én most elemzésbe bocsátkozni, megtették helyettem sokan mások, inkább kigyűjtöttem pár kedvenc részemet.


  • Az idő múlása és időtlenség:

"Hosszú volt az ősz, és nem történt semmi. Kedden délután gyakorlat volt, szerdán ebéd előtt szabadkézi rajz, csütörtökön vívás, pénteken fürdő. Schulze-Bognár. Bognár-Schulze. Merényiék. Eltelt egy hét, nőttünk egy millimétert. A lépcsőfokok koptak egy millimikront. Medve másképp hordta a sapkáját. Colalto újrakezdte a hiánycédula gyűjtését. Nem történt semmi."


  • Sorsábrázolás:

"Ez mindig így van: semmi nem megy úgy, ahogy kellene, száz, ezer, tízezer vágyunk, reménykedésünk dugába dől: de az az egy, legfeljebb két legeslegfontosabb dolog, ami nélkül nem lenne élete az embernek, az végül mégis sikerül. Csak úgy mellékesen, természetesen. Hálára sem tart igényt a sors."


  • Leírás:

"Igaz, hogy mindjárt lerajzoltatta velem a főallét és a vesztibült a cím alá. Elégedetlen voltam az első rajzzal, de nem szóltam semmit, mert Medvének tetszett. Bámulta, hogy én egészen másképp rajzolom, mint ahogy ő rajzolná. Egyetlen vén fatörzset próbáltam megcsinálni, a kiálló, vastag gyökereivel. Nehezen ment. Könnyű azt mondani, rajzoljam le a főallét, csak úgy. De szeretném tudni, hogy hogy a lópikulába?

Volt ott lámpaoszlop, pad, a középtáján egy kőből rakott kis emlékoszlopféle. Télen hó borított mindent, nyáron áttört a napfény a lombokon, úgyhogy az úttest két oldalán, a magas töltéstől jobbra-balra, bent a park ölén, fogollyá vált önálló fényöblök keletkeztek, önmagukba visszavert, opálos zöld izzással, amit nem lehet lefesteni, mert csak a világítás játéka volt, csak annyi, mint egy könnycsepp párájának az emléke a feltekintő pillantásunkban, volt is meg nem is, s mégis benne porzott a tágra nyílt égbolt minden káprázata, és ahogy szomjasan itta, szívta, nyelte magába az ember, tisztán lehetett érezni a földi létbe áramló végtelenség erejét. Májusban, júniusban néha délelőtt egyik-másik óránkat kint tartották meg a kertben, így a szabadkézi rajzot többnyire. Zsámolyokkal, rajztáblákkal vonultunk le, és a főallé platánjai, hársai alatt az emlékmű kis gúláját rajzoltuk."


  • Elrejtett mondanivaló:

"Medve hirtelen rám nézett. A hangom csengése nem tetszett neki. Magyarázni kezdte hát, hogy menjek a fenébe, mit akarok tőle, a világhoz nem alkalmazkodni kell, hanem csinálni, nem újrarendezgetni azt, ami már megvan benne, hanem hozzáadni mindig, s hogy őt nem érdeklik a mi posványos csürheproblémáink, de nekem ettől nem kell megsértődnöm: szóval amit örökké magyarázni szokott, s azonkívül azt is mondta, hogy neki tízezer lelke van."


  • Matematika és barátságábrázolás:

"Hát nem veszitek észre, hogy nektek is tízezer lelketek van? Az idő visszafordíthatatlan koordinátája mentén virtuális lehetőségeinkből mindig csak egy tud megvalósulni. A fogható valóság felszínén élünk, elszakadva. Az érzékelésen túli, időn kívüli, nagyobb valóság terében azonban folytonosan összefüggünk egymással valahol. Indáink metszik a világot, aztán továbbnyúlnak, ki, egy ismeretlen dimenzióba, mint elszakíthatatlan köldökzsinór s ott vagyunk egybekapcsolva, egyetlen egészként, abban a teljesebb kontinuumban.


Másképp hogyan érthetnénk meg végül még a néma gyerek szavát is? Hogyan volna lehetséges az a csoda, hogy a mi siralmas eszközeinkkel, szóval, tettel, rúgásokból, tréfákból, otromba, elnagyolt jelekből mégis megértjük egymást? Hogy közölni tudunk többet, mint a mondanivalónk? Hogy felfogjuk azt is, ami nincs benne, s ami bele sem férhet kifejezőeszközeinkbe?

Másképp hiábavaló volna minden igyekezetünk. Így pedig, gyarló látszatokból, a létezés felületében reménytelenül nyújtózkodva egymás felé, és halott formák segítségével, élő valóságot tudunk létrehozni, ha a felületre merőleges irányú, ismeretlen dimenzió felé ható erőkre szakadatlanul ügyelünk. Mert konvergens, egy metszőpontból kiinduló sugárnyaláb tagjainak is tekinthetjük magunkat, hiszen annál jobban közeledünk egymáshoz, minél beljebb haladunk önmagunkban, magányunk közös centruma felé - noha a szűkebb vagy tágabb gömbfelületeken, melyekből diszkrét pályákat, elszigetelt ponthalmazokat ütünk ki, esetleg egyáltalán nem érintkezhetünk."


  • És a kedvenc mondatom, amely a könyv legvégén van, és csak akkor üt igazán, ha előtte elolvastuk az egészet:

"Fájt a szeretete, fájt a reménytelenség, fájt, hogy túléltünk mind a ketten valami jóvátehetetlent; mégis, alig fájt. Vagyis inkább egészen csendesen fájt, egészen messze, de olyan erővel és olyan mélyen, ahol azt az egy-két biztos dolgot tudtam: s ahogy szelíd galvánáramával átjárta a nehezen szerzett, titkos, elvehetetlen nyugalmamat, egy pillanatra világossá vált a talaj alaprétegződése, amin éltem: a kimondhatatlan érzés, hogy mégis minden csodálatosan jól van, ahogy van."

Mekkora könyv! Ennél még csak az lesz jobb, ha újraolvasom majd a Budát, mert az bizonyos értelemben még jobban tetszett anno, mint az Iskola, csak azt eddig 1x olvastam, míg az Iskolát már 3x.
A mek.oszk.hu-n egyébként mindkét könyv fenn van ingyenesen (ja, és a Shajaran is, összehasonlító irodalomelmélettel foglalkozóknak, hehe).

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése