2012. február 29., szerda

Málnapí(te)

Rég volt már, hogy hajnalban keltünk csak azért, mert valaminek a megjelenésére vártunk... Legutoljára szerintem a Cataclysmnél (és legközelebb a Diablo 3-nál lesz). És még így is lemaradtunk az első körről. Várhatunk egy hónapot a következő adag Raspberry Pi-ra... Ezer kartács és bomba!

2012. február 27., hétfő

Tavaszi rablórömi

Pénteken az ELTE PPK-n voltam ismét részt venni egy pszichológiai kísérletben, ezúttal "second life" címmel. Ez kevésbé volt érdekes, mint a múltkori, amelyről még az előző blogomba írtam (ez most per pill nem elérhető, majd igyekszem idővel ide feltölteni), nem tudom, hogy ennek köze van-e ahhoz, hogy az egyik egyetemi, a másik viszont igazzy pszichiátriai dolog. Megnyugtatásul közlöm, hogy semmi bajom e téren (legalábbis most nem derült ki), csak szeretek részt venni az ilyesmiben "egészséges kontrollszemélyként", mivel érdeklődöm e tudományág iránt.
Amúgy az utóbbi kísérlet még mindig fennáll, és szívesen vesznek jelentkezőket, úgyhogy akit érdekel, az szóljon. :)

A hétvége viszont tiszta tavasz volt: napsütésben teraszon ebédelés, madárcsicsergés, kis séta-kirándulás, tavaszi rakott káposztás-zöldséges ebéd, érzem, hogy ébredezik a kis lelkem. A tavasz-képbe ugyan nem illett bele, viszont szintén lélekébresztő volt ezerkétszáz év után újra rablórömizni. Gyerekkori élmények és emlékek tolultak előre, egészen meghatódtam.

2012. február 24., péntek

Heti exkluzív #1

Mivel megígértem, hogy minden héten elárulok valami izgalmasat a regényemről, mára azt terveztem, hogy először összeszedek minden publikus infót, ami eddig megjelent, utána pedig elhintek egy kis infómorzsát.

A regényem címe: Se vas, se tűz. Ez tökéletesen beleillik abba a címadási koncepcióba, amiről még régebben írtam, de nemcsak ezért tetszik nekem, hanem mert idézet. Hogy honnan, azt egyelőre nem árulhatom el.

Az Alexandránál fog megjelenni, amely tény számomra még mindig néha hihetetlen, viszont elég izgalmas. A könyvem a Zenit sorozat harmadik kötete lesz. Az első két könyv nélkül is tökéletesen érthető, azaz önmagában áll, viszont mivel shared world-ről van szó, lesznek azért kapcsolódási pontok, amelyek csak a sorozat követőinek lesznek izgalmasak. Tehát ha valaki még nem esett neki az első két könyvnek, és van kedve/ideje/energiája, akkor áprilisig simán kiolvashatja az első két kötetet:
1. Horváth György: Ólompegazus
2. Massár Mátyás: Balor szeme
Amúgy a FB-n éppen nyereményjáték van, meg lehet nyerni az első két könyvet... Csak mondom. :)

Mert hogy a jelenlegi tervek szerint a regényem április 19-én fog megjelenni, a könyvfesztiválra (ezt már írtam, nem reklámozom többet).

Összeszedtem a cikkeket, amelyek eddig megjelentek a sorozatról és az első két könyvről:
SFmag beharangozó
SFmag kritika az első két könyvről
SFmag interjú Massár Mátyással
SF Portal az Ólompegazusról
SF Portal a Balor szeméről
Zetapress a sorozatról

A két első könyvet jelölték a KIMTE Fantasy Irodalmi Díjra is, szerintem simán esélyesek. Tök objektíve is!

Asszem egyelőre ennyi - és akkor jöjjön a heti exkluzív: ha film készülne a Se vas, se tűzből, akkor a főszereplőmet Alison Pill játszaná. :) Maud-ként láttam először a The Pillars of the Earth-ben amúgy.

2012. február 23., csütörtök

Jólszituált operátor hölgy

Elnézést, kicsit betegeskedtem, úgyhogy szünetelt gyakorlatilag minden (el sem akarom képzelni, mennyi olvasatlan dolog van a Readeremben...). A két nap otthonmaradás a meggyógyuláson kívül még arra volt elég, hogy fordítsak egy keveset, megszerkesszem egy könyv egynegyedét, kaját főzzek magamnak, és befejezzem egy könyv kiolvasását.

Közben a világban felpörögtek az események. Például kiderült, hogy az egyszerű, SFmagot nem olvasó és a blogomban elhelyezett linkekre rá nem kattintó embernek egyelőre fogalma sincs a regényem már publikus részleteiről, úgyhogy a holnapi postot ennek fogom szentelni. Másrészt pedig a múlt szerdai könyvbemutatóról olvastam egy "külsős" véleményt, ami teljesen feldobott. Még úgy is, hogy én "jólszituált operátor hölgy"-ként szerepelek benne.

Ez a bejegyzés az.

2012. február 20., hétfő

Habcsókember és torta

Szombaton kb. nettó hat órán át készítettem a két jelmezt: a Habcsókembert (Stay-Puft Marshmallow Man) a Szellemirtókból, és egy emeletes tortát gyertyával. Egész jók lettek. A tematika "édesség" volt, és a három M&Ms, két túró rudi és három cukrosbácsi mellett szerintem egész kreatívnak számítottunk.

2012. február 17., péntek

Álmok, tervek, izgalmak

No, szóval a "dream come true".
A könyvem megjelenését a kiadó a Könyvfesztiválra tervezi (április 19-22), ami kicsit később van, mint ahogy számítottam (tekintve, hogy decemberben kész volt a szöveg), de egye kutya.

Addig még nyolc hét van. Igyekszem mostantól minden héten valami exkluzív érdekességgel kedveskedni leendő olvasóimnak. :) Rögtön itt az első:

Az igazi dream come true, hogy a borítómat Rene jegyzi majd, akinek otthon két képe is lóg a falunkon (az egyik Hania, aki itt oldalt is látható, a másik pedig kicsit önző módon a saját karakterem, Loreana a Shajaranból), és akinek a munkásságát én a Kiválasztottak kártyajáték kapcsán igen régóta ismerem és tisztelem.

A munkálatok most kezdődtek el, szerintem március végefelé lesz belőle végleges borítókép, amelyet megmutathatok.

2012. február 16., csütörtök

...És egy izgalmas nap

És az a durva, hogy a mai nap még izgalmasabb a tegnapinál! Mert tegnap az élet három frontján:
- karrier -> work-work
- hobbi -> közszereplés
- magán -> élmény

Addig ma:
- karrier -> izgalom
- hobbi -> a dream come true (bővebben hamarost)
- magán -> új szelek

Egy hosszú nap

A tegnapi napom így nézett ki:
5:50 - csörgött az óra (először).
6:10 - felkelés.
7:00 - indulás be.
7:30 - cardio + szauna.
8:45 - munka. 11 db test case átolvasása.
12:00 - ebéd egy indiai kollégával, aki csillogó szemmel lelkesedik a havazás miatt.
12:30 - munka #2. Még 19 db test case átolvasása.
16:45 - indulás a hóban.
17:25 - megérkezés a Nyugati téri Alexandrába.
18:05 - a Zenit-sorozat könyvbemutatójának moderálása az Alexandra pódiumon (egész tűrhetően sikerült, állítólag lesz hanganyag is).
20:00 - Yamato-koncert (szuper volt, még mindig jók a srácok).
22:20 - hazaérés, elájulás.

2012. február 15., szerda

Recept Valentin-napra

Merlot, csilis és pestós sajt, linzerszív

2012. február 14., kedd

Dzsungel vs. temető

Ha már esett szó arról, hogyan is állok scifi és fantasy könyv fronton, rájöttem: elfelejtettem megemlíteni, hogy nemrég bepótoltam egy régi elmaradást, a The Graveyard Book-ot.
Az Interworld óta tudom, hogy Gaiman remek ifjúsági könyveket ír. Az is jelent valamit, hogy ezért Hugo-díjat kapott. A nyelvezetét nem is ecsetelem, nekem bejövős. De ami a sztorit illeti... szerintem azért mesteri ez az ember, mert felnőtteket képes elvarázsolni. Mesét ír, de abban az értelemben, hogy magával ragad, teljesen mindegy, hány éves vagy. Feldobja a színfalakat, és azok élnek, működnek, szinte megérinthetjük őket. És feldobja a szereplőket, akik egyszerűen beköltöznek az életünkbe.
A jó könyvek egyik ismérve, hogy akkor is gondolunk rájuk / beszélünk róluk, amikor épp nem olvassuk őket. Erről (és Gaiman könyveiről úgy általában) lehet. Mondhatnám azt is, hogy ez a könyv "bevezetés a dark fantasybe". Kicsit olyan, mint a Vampire: Bloodlines számítógépes játék volt a World of Darkness világának. Summázata, egyfajta palettája, amelyről aztán az ember szemezgethet. Megismerjük az alap lényeket: vámpírt, ghoult, szellemet, vérfarkast. Belecsöppenünk egy világba, amely teljesen különbözik a miénktől, és megtapasztaljuk annak előnyeit és hátrányait. Nobody Owens kiválóan tudja a történelmet, de a társadalom útvesztőiben csak bukdácsol.
Persze ugyanaz a hátránya is, ami az előnye: aki mindezt ismeri, annak legfeljebb a nyelvezet és a Jack-vonal nyújthat érdekességet. Én ezek közé tartoztam: hagytam, hogy a könyv újra végigvezessen a már ismert részeken, és kíváncsian sétáltam az újdonságok között.
Viszont van benne egy jelenet, amelyért megéri elolvasni az egész könyvet. SPOILER: Amikor Bod lemegy a Sleer-hez, és a Sleer sóvárogva kérdezi tőle, hogy nem akar-e ő lenni a mestere. Hát ez valami elképesztően szuggesszívan van megírva.
Plusz a vége. Na, az megkönnyeztetett.
Angolul olvastam, nem tudom, a magyar fordítás milyen... Nekem nem annyira tetszik "A temető könyve" cím, értem én, hogy a Dzsungel könyvének analógiája, mégis, míg az egyik kifejezi a tartalmat, a másik szerintem nem. De biztos jó sok agyalás előzte meg a dolgot, és lokalizáláskor mi is futottunk hasonló problémába, úgyhogy elfogadom. Már csak azért is, mert a The Graveyard Book nagyon sok mindenben hasonlít a The Jungle Book-ra (szeparált világ, bennfentesek nevelik fel a csecsemőt, akinek meghaltak a szülei, barátok bent, ellenségek kintről, találkozás az emberlánnyal, visszatérés az emberek világába stb.). Nyilván nem véletlenül.

Maszat

Tudom, hogy tegnapelőtti, de most jutottam el odáig, hogy kommenteljem: aaaaaaaaaannyira cuki, hogy a műholdunk neve Maszat... Kicsi, de a miénk, és állítólag 56 ezer mérnökóra van benne, ami azért nem sámli.

Ezzel már csak a Raspberry Pi vetekedhet.

2012. február 13., hétfő

Kérhetek inkább egy másik listát?

Megkésve bár, de én is jól megnéztem az SF Signal vicces-komoly scifi-fantasy ajánlóját.
Szégyen-gyalázat, de csak 25-öt olvastam belőle (bár szerintem néhol kicsit csaltak), és ez különösen annak fényében nem túl sok, hogy a kollégáim kezdenek sejteni valamit. Pénteken ez a mondat hangzott el: "Még a végén kiderül, hogy te vagy a legnagyobb geek közöttünk."
Attól eltekintve, hogy nem geek vagyok, hanem nerd, büszkén és sejtelmesen mosolyogtam.

2012. február 12., vasárnap

Szánkózás, Pilistető

Tegnap felmentünk a Pilistetőre a katonai út végéig, és letekintettünk a magasból.
Készült panorámakép is.
Aztán a felfelé másfél órás utat lefelé negyven perc alatt leszánkóztuk. A hó tökéletes volt: nem túl jeges, de megfelelően kemény, letaposott.
Ennél csak egyszer szánkóztunk menőbbet, a János-hegyi kilátótól le egészen Budakesziig. Én gyerekkoromban utáltam szánkózni, mert azt hittem, úgy kell, ahogy a többiek: meredek, rövid lejtőn szabadesni. De így, hosszú perceken át hússzal csúszva gyönyörű havas táj suhanása mellett... így szuper.

2012. február 10., péntek

Meryl

Meryl Streep napjaink egyik (ha nem a) legjobb színésznője. Nem a 17 Oscar-jelölés és a két díj miatt, hanem mert mindig hiteles, amit csinál. Elképesztő, mennyire különböző karaktereket tud megformálni a The Devil Wears Prada-ban vagy a Mamma Mia!-ban, és akkor itt az az Iron Lady... Le a kalappal. Hihetetlen mimika, gesztusok, az idősebb és a fiatalabb Thatchert is elhisszük neki. Az a  fajta alázat van benne a szakmája iránt, ami a legnagyobbakat jellemzi.
Jim Carrey zseniális köszöntőjének minden szava igaz - csak egy értelmetlenül kaki felbontású videót találtam, de még így is megéri azt a hat percet. És ez még az Iron Lady előtt volt, az a durva.

2012. február 8., szerda

És előjött a rejtelmes ködből...

Lelepleződtem!
No, ha már így alakult, akkor a közeljövőben lehetséges, hogy elhintek pár spoilert a remélhetőleg hamarosan nyomtatásban is megjelenő regényemmel kapcsolatban... Stay tuned.

2012. február 7., kedd

Kacsaúsztató és mandulatorta

Hétvégén kicsit kreatívkodtam a szülinapi ebéddel. A menü a következő volt:
Előétel: kacsaúsztató (ez nem saját találmány, a Nosalty-ról néztem ki, de én egyesével tálaltam)
Főétel: lecsós szűzérmék tepsis burgonyával (ennek a receptje innen)
Desszert: mandulatorta (ez saját)

Bár a főétel is jól sikerült, az elsőről és az utolsóról van fénykép, íme:
És ha már én az internetről szerzett tudással villogtam, akkor most valamit vissza is adok a köznek:

Mandulatorta recept (kis tortaformához)
Piskóta:
3 tojás
2 púpozott ek liszt
1 púpozott ek mandulareszelék
2 ek cukor
1/2 cs vaniliáscukor
csipet só
1/2 cs sütőpor
A lisztet összekeverjük a sütőporral és a mandulareszelékkel. A tojásokat szétválasztjuk, külön tálba tesszük. A sárgáját a cukorral és a vaniliáscukorral "fehérre" verjük. A fehérjét a sóval kemény habbá verjük. A sárgájához hozzáadjuk a lisztes keverék felét, majd ráöntjük a fehérjehabot, végül a maradék lisztkeveréket, és széles mozdulatokkal elkeverjük. Közepesen meleg sütőben 20-25 perc alatt aranybarnára sütjük.
Krém:
1 cs vanilia pudingpor
1 kk mandulaaroma
+
marcipán
Megfőzzük a pudingot az aromával. A kihűlt piskótát középen elfelezzük, megkenjük egy réteg marcipánnal, majd egy réteg krémmel. Rátesszük a tetejét, és a maradék krémet a tetejére öntjük, hogy az oldalát is beborítsa. Dióval, mandulareszelékkel díszítjük.

2012. február 3., péntek

Magasságok és mélységek

Tegnap visszakaptam a regényem kézirat-előkészítő által megpiszkált változatát. Ez több soron is jó hír: lehet, hogy még a végén tényleg ki lesz adva, illetve nem is voltak benne veszélyes átírások.

Örömömet némileg beárnyékolja az áprilisban esedékes londoni utam mától érvénytelen Malévos jegye a postaládámban, a Wizzair használhatatlan foglalási oldala, amelyik semmilyen kombinációban nem veszi be a telefonszámomat, egy reggeli bosszankodás/idegeskedés a fentiek miatt, megspékelve a céges internet akadozásával és a tehetetlenség frusztráltságával, a délutáni dokilátogatással, valamint az általános mackó-kedvetlenségemmel, amely az értelmetlen hidegből eredeztethető.
Pedig Ned Stark is megmondta...

2012. február 1., szerda

The (Oakland A's) Show

Vasárnap megnéztük a Moneyballt (az amerikaiaknak biztos jobban tetszett, mint nekem, részemről tisztes iparosmunka), azóta a Mandzsi-rádióban (= a fejemben) egyfolytában a kislány dala megy. Ami furcsa, mert a szövege nem fejbekólintóan megragadó, inkább csak a dallama fülbemászó. Azt hiszem, a Leva's Polka jelenséghez hasonlít ez is: megkapaszkodik az ember fülében, és mivel aranyos, nem ebrudaljuk ki onnan.
Viszont állati ismerősnek tűnt. Némi böngészés után rájöttem, hogy azért, mert tavaly rengeteget játszották a rádióban - az eredetije ugyanis Lenka "The Show" című száma. Az már csak személyes preferencia, hogy nekem a filmben elhangzó "tiszta" változat jobban tetszik.
A Moneyballt persze nem emiatt érdemes megnézni, hanem Brad Pitt miatt amiatt a jelenet miatt, amikor a főszereplő a lánya (aki amúgy a dalt énekli később) hatására dönt úgy, hogy mégis megnézi azt a bizonyos sorsdöntő meccset. Utánaolvastam, az Oakland Athletics valóban megdöntötte az American League addigi rekordját 2002-ben, amikor is húsz meccset nyert egyhuzamban (találtam erről egy akkori cikket). Egy  Michael Lewis nevű fickó írt erről könyvet Moneyball: The Art of Winning an Unfair Game címmel, ebből készült a forgatókönyv.
Élőben izgalmas meccs lehetett - és bár még mindig nem értek a baseballhoz (a film segített ezen valamelyest), ezt szívesen megnéztem volna.

EDITED