Elirányítva

Naivan azt képzeltem, hogy majd október 22-én beautózunk Picúrral a városba a nagyihoz, én elmegyek autóval egy mosogatótálcáért, aztán szépen hazaautózunk délután.

Ebből azt lett, hogy összesen megtettem 35 kilométert, de a nap folyamán négy és fél órát töltöttem autóban, és a negyed tank benzint elégettem közben. Láttam balesetet, többször rámdudáltak indokolatlanul (pl. ha nem engedtem be a második embert a cipzáron). A térdem megfájdult a sok kuplungolástól, és annyiszor irányítottak rendőrök az ellenkező irányba, mint amerre menni akartam, hogy már teljesen meg voltam győződve róla, hogy sosem jutok haza. Mindezt szegény türelmes Kistücsökkel a hátsó sorban, aki még ki se látott, mert be lett zsuppolva a nagy doboz miatt az anyósülés mögé.

Asszem a legviccesebb az volt, amikor kínomban megálltam egy benzinkútnál, otthagytam a gyerekemet az autóban, és elmentem a legközelebbi rendőrhöz, hogy mondja már meg, hogy lehet északra menni. Azt mondta: menjek vissza három utcányit, majd kanyarodjak fel a hídra, menjek át Pestre, majd tegyek egy teljes fordulatot, jöjjek át megint a hídon, és akkor a lehajtón majd fordulhatok észak felé.

Ez az élmény nem győzött meg arról, hogy a városi autós közlekedésnek van létjogosultsága.